• Description slide 5

  • Description slide 6

 

Attila 1Kedves Barátaim!

Kaszás Attila 10 éve ment el!


Öröksége férfias!
Szeretnék látható  fórumot adni azoknak,  - a zene, költészet, színház, gasztronómia, bor, stb...- képviselőinek, akik Kaszás Attilához fűződő  kötődésüket megosztanák!
Ma éjjel 24 órakor elindítjuk ezt a folyamatot.
Személyes felelősségemet e munkában örömmel vállalom!

 

A képre kattintva értesülhettek az eseményekről.

A fotót Kaiser Ottó készítette.


Születtem 1958­-ban Debrecenben, Hortobágy – Kónyára, Soós Imre falujától, Balmazújvárostól néhány kilométerre.

Apám gyalogmunkás, ma talán közmunkásnak neveznék, anyám háztartásbeli. Négyen vagyunk testvérek. Apám 200 forintot keresett havonta. Ma ezt mélyszegénységnek hívják. Az erdőt járva gombát szedtünk, sziki füvet, kecskebékát és közben gallyat gyűjtöttünk télire, azt szabadott.

Osztatlan iskolába jártam. Talán 8 éves voltam, amikor egy falunapon, Bozsányi Évával énekeltük az "Annál az első ügyetlen csóknál" kezdetű táncdalt. Amikor ott tartottunk, hogy "tagadni késő, bokáig beléd estem", hirtelen Évike bokájára mutattam. A nézőtéren taps, Éva sírva kirohant a színpadról. Másnap, bár nagyon pici volt, az iskolában megvert.

Otthon meg apám, mert hagytam magam. A sikeren felbuzdulva, nem sokkal később, egy farakás tetején baráti közönségemnek énekeltem, hogy „gitárom pengetem, barátom énnekem” és mert a farakás alattam összedőlt, egy hétig iskola után a padlásfeljáróban kellett kukoricán térdepelnem. Játszásiból felgyújtottuk a közösségi kemencét, elloptuk a tsz elnök döglött disznóját. Egész télen keresték. Amikor tavasszal, egy csutkakúp mögött megtalálták, nem igen értették, hogy került oda. 1968 januárjában, jobb fizetésreményében, átköltöztünk Ebes­tanyára.

Hatalmas, egy holdas tanya volt, valamikori uradalom. Tele őshonos gyümölcsfákkal. Dió, körte, alma, szilva, meggy, cseresznye, birsalma, birskörte. Csodálatos volt. Mindig volt mit ennünk. A kunpálhalmi iskola, ahová átírattak, szintén osztatlan volt. Első tanítási napon, megkérdezte a tanító néni: "mi leszel, ha nagy leszel? Mondom: táncdalénekes, vagy népművelő. Ezért otthon kétszer vert el az apám, egyszer mert beírta a tanító néni, hogy notórius képzelgő vagyok, majd év végén azért, mert kettest kaptam énekből. Aztán kollégiumba kerültünk, hétvégén jártunk haza. Addigra már rengeteg disznónk volt, meg csirke, apám TSZ tagként sok földet vállalt, meg kellett tanulnunk kapálni. Aki soha nem egyelt meg 3 hold cukorrépát, nem ismeri a kilátástalanság érzetét.

Hétvégére nem tanulni jártunk haza, hanem kapálni, disznót legeltetni, fát vágni. De a hétfői matek és fizikaórán mindig egyest kaptam, így hétvégi munkaprogramom mindig veréssel kezdődött. Télen korán lefeküdtünk, apám elfújta a petróleum lámpát, bekapcsolta a Szokol rádiót, és mindenki csendben hallgatott. Nagy tere volt ilyenkor a képzelőerőnek. Esti mesét, színházi közvetítést, kabaré tréfákat, operettet hallgattunk. Ha opera kezdődött, egy gyors kéz mindjárt kikapcsolta a rádiót. Jártam birkózó körbe, futball edzésekre, kerékpár lassúsági versenyekre. Honvédelmi ismeret keretén belül rendezett céllövő verseny azért volt óriási kudarc, mert a fegyvermester a bal kezemből átvezényelte a jobb kezembe a puskát, s én nem mertem mondani, hogy én a jobb szememre nem látok. A verseny komolytalanságba fulladt, mert mellettem mindenkinek több találata volt, mint amennyi tölténye.

Egyszer egy magyar órán, hatalmas csend támadt körülöttem.

Iskolánk előcsarnokában próbált az énekkar, ahová tanyasi gyerek nem kerülhetett, hiszen mikor ők felléptek, mi kapáltunk. Nem tudom megfogalmazni azt a koncentrált figyelmet, mely ott tartott, ilyet még nem hallottam. A mellette lévő osztályteremben volt magyar óránk. Hosszú percek teltek el azzal, hogy Prepukk tanárnő valamit kérdezett tőlem és várta a választ. Prepukk igazgató úr elintézte otthon, hogy járhassak az általa vezényelt énekkarba. Azután, valahogy mindig én mondtam az ünnepeken a verset. Azt sem tudhatta senki, hogy hol jár az eszem kapálás közben. Én is onnan tudtam, hogy kapálok, mert csattant a fejemen a kapanyél, ha kukoricát vágtam ki a gaz helyett.

1972-­ben kitört a száj és körömfájás, állataink elpusztultak, a tanyát elbontottuk, kivágtunk minden fát és családom beköltözött a faluba.

Én Debrecenbe albérletben, mert felvettek hentes tanulónak az Irinyi János Élelmiszeripari szakmunkás képző és szakközépiskolába.

Egyik évben KISZ táborban voltunk Mátraházán, amikor is egy kiadós nyári zápor után én egy otthon tanult csasztuskával szórakoztattam szobatársaimat. Hegedüs tanár úr kérdésére, hogy én írtam-­e ezt a dalt, mondtam: persze! Kaptam egy noteszt, hogy ha azt a tábor ideje alatt tele írom, otthon kapok egy műbőr naplót. Megkaptam. Hamarosan saját versekkel jelentkeztem a vágóhíd üzemi újságjában, megyei és országos versmondó versenyeken képviseltem iskolámat. Szöveg tanulásért munkaidő kedvezmény járt.

Volt egy olyan mozdulatom, amiből mindenki számára világos lett, ebből a gyerekből sosem lesz igazi hentes. Azt a feladatot kaptam kényszervágóhídi gyakorlaton, hogy tagló segítségével, egyetlen mozdulattal kábítsak el egy bikát. Tudtam, az képtelenség, hogy én annak a hatalmas állatnak a szarva mögött, szándékkal betaláljak egy pici, erre a célra kijelölt területbe. Felemeltem a taglót. Mielőtt lesújtottam volna, a bika mellett addig gyanútlanul cigarettázó hentes mester felkiáltott:


­ - Te oda ütsz, ahova nézel?

­ - Persze. Válaszoltam.

­ - Akkor várj! Átmegyek a másik oldalra.

Én fejem fölé emeltem a taglót. És minden erőmet összeszedve, irgalmatlanul fejbe vágtam a bikát.

Na most! A bika egy vastag, eltéphetetlen lánccal volt a betonba rögzítve. Speciális munkamódszerem okán kitépte azt, két lábra ágaskodott, ­ átvillant az agyamon, hogy nem tudom meg hányast kapok ­ és mielőtt rám zuhant volna kb. 8 mázsa élő hús, fent akadt a plafonon. Kis zavart csend után megszólalt a hentes: na, ha felküldted, hozd is le onnan.

Szakmunkás vizsgám után beiratkoztam a szakmunkások szakközépiskolájába és haladéktalanul megalapítottam a Debreceni Vágóhídon a "Húsosok" színjátszó kört. Tapasztalatlanságom okán jelentkeztem gyakorlatra az „Debreceni Unio Munkásszínpadra”.

­ - Tudsz magnót kezelni?

 - Persze!

­ - Akkor Te leszel a technikusunk.

Mondjuk pár éve még villanyunk nem volt, magnót működni ott láttam először, de gondoltam majd belejövök.

"Jóska te olyan szépen beszélsz a színpadon!" – mondta Ratkó Emi szép ízes tájszólással miután kényszerűségből néhány mondatot rám bíztak. Attól kezdve három műszakba jártam dolgozni, szakközépiskolába tanulni, rendezni a „Húsosok”-­hoz s játszani az Unióba. Ebesről bejárva, napi két óra alvással. Volt úgy, hogy arra még emlékeztem mikor elindultam otthonról, de hogy, hogy értem az állomásra, azt átaludtam. A vonat füttyére ébredtem.

székfoglaló
1977­-ben hirdetésre jelentkeztem a debreceni Csokonai Színházba csoportos szereplőnek. Miután felvettek, Bényei József igazgató úr mondta: "Magával két baj van. Először is nem tudunk annyit fizetni, mint a vágóhíd,  - ­ így tudtam meg, hogy még fizetnek is - a másik a szeme. Nem értettem, az iskolában, ha Szénási Bandi barátomra ráköszöntem, s helyette a fél osztály köszönt vissza, az senkit nem zavart. Amikor apám szakma váltásom miatt elzavart otthonról, befeküdtem a klinikára és bénulásos kancsalság miatt többször műtött szememet saját felelősségemre újra megoperáltattam.

A színházban hamar kiderült számomra, milyen műveletlen vagyok, elhatároztam, fizetésem 10 százalékát mindenkor könyvre költöm. Jártam a város könyves boltjait, könyvtárait, vajon mit olvasnak az emberek? És megvettem életem első könyvét, amitől nagyon sokat vártam. Lukács György: Az esztétikum sajátossága.

Egy év múlva mikor pálya alkalmatlanság okán, segédszínészi státuszomból eltanácsolt új igazgatóm, átszerződtem énekkari tagnak. Azonnal beiratkoztam zenei általános iskolába. Tanév végén Poták Fridolin tanfelügyelő, zeneiskolai énektanár megkérdezte: ­

Van érettségije? Persze, hogy van! S rögtön átvett a zeneművészeti szakközépiskola ének szakára. Felnőtt képzésre. Csakhogy érettségivel még nem rendelkeztem, mert magyar tanárom azt vette a fejébe, ha valaki színész akar lenni, annak ő egyest, vagy ötöst hajlandó adni. Emiatt a második évet hat évig jártam. Tanév végén a Debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Főiskola egy végzős hallgatója, mert hallott énekelni, megkért, legyek segítségére a diploma vizsgáján. A vizsgabizottság vezetője Varga Magda operaénekes, tanszékvezető volt. Miután a növendék vizsgamunkáját bemutatta, közreműködésemet megköszönve kiküldtek. Varga Magda tanárnő utánam jött:

­ - Fiatalember! Lenne kedve a főiskola magánének szakán a növendékem lenni?

 - Lenne.

­ - Kérem, hozza be az érettségi bizonyítványát és iratkozzon be!

Amikor sok évvel később sikeres érettségi vizsgát tettem, jelentkeztem, s 1983-­ban felvettek – Horvai István és Kapás Dezső osztályába –, a Színház és Filmművészeti Főiskola színész szakára.

A főiskola, Budapesten nagy fordulatot jelentett az életemben. Egyidejű szocializációs, magánéleti és szakmai fordulatot éltem meg, úgy, hogy közben visszaültem az iskolapadba. A befogadás, a megértés erős szándéka, a kétség, bizonytalanság, bizonyítási vágy és kényszer határozták meg életemet. Korkedvezménnyel vettek fel. Kitűnő mestereim nyújtottak hitelesítő kapaszkodót, szakmai jövőt építő, erős, kritikai szellemben. Horvai István, Kapás Dezső, Montágh Imre, Iglódi István, Szabó István voltak mestereim. Kétségbeesetten próbáltam a sokszor leküzdhetetlennek érzett műveltségbeli hátrányaimat egyensúlyba hozni korommal, élettapasztalatommal. Úgy, hogy minden nap tornyosultak előttem napi főiskolai elvárásként szakmai kihívásaim. Amikor 1987-­ben én búcsúzhattam a végzős növendékek nevében és ott álltam az Ódry színpadán, kezemben az akkor két és fél éves kisfiammal, volt mire visszaemlékeznem. Emlékeztem például a feledhetetlen Hegedűs Géza tanár úrra, akitől első drámatörténeti vizsgámon csillagos négyest kaptam. Kérdésemre, hogy az mit jelent, azt válaszolta, "nagyon szorgalmas, de tökéletesen hülye". Emlékeztem Varga Éva osztálytársam próbán elhangzott, kétségbeesett szavaira: "Könnyű neked! Neked nehéz gyerekkorod volt!". Emlékeztem, hogy mögöttem van, Csehov: Ványa bácsi, Vojnyickíj szerepe, rendezte: Horvai István, Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, Dimitríj szerepe, rendezte: Kapás Dezső. Scwartz: Godspell musical főszerepe, rendezte: Iglódi István.


Ezek a munkák jelezték számomra, szélesedő szakmai útra léptem, amikor leszerződtetett Marton László a Vígszínházba 1987­-ben.

Ekkor hangzott el első interjúm első kérdése: "Nem fél, hogy úgy jár, mint Soós Imre?".És folytatódott szakmai utam a Vígszínházban, a filmvásznon, rádióban, televízióban.

Egész emberi beleállást követelő 10 év vette kezdetét. Csak a szakma számított! 1989 mutatták be az Új földes úr című filmet, főszereplésemmel, Sinkovits Imre partnereként, rendezte: Lányi András. Büchner: Leonce és Léna ­ Eszenyi Enikő első rendezése. Valérió megformálásáért megkaptam a színikritikusok, valamint az Országos Színházi Találkozón Kaszás Attilával megosztva a legjobb színésznek járó díjat. 1991­- ben megkaptam a Jászai Mari díjat. Játszottam a Gothár Péter rendezte Melodráma című filmben, valamint Rudolf Péter első rendezésében Osborne: Dühöngő ifjúságában. A Fésős András rendezte: Az eltűnt mozi című filmet diák Oscarra jelölték. A Gothár Péter rendezte Részleg című filmért elnyertem a filmkritikusok díját. 1998-­ban Mrozek: Emigránsok című előadásáért Ternyák Zoltánnal megosztva kaptuk a legjobb férfi alakításért díjat az Országos Színházi Találkozón. Tímár Péter: Zimmer Feri. Tarr Sándor novelláiból készült Egyszer élünk című filmért, Molnár György rendezésében, megkaptam a filmszemle különdíját. A Mihályfi Imre által rendezett Szórád háza című négy részes tévéfilmért Monte ­- Carloban, 1998-­ban megkaptam a legjobb férfi alakításért járó ezüst nimfa díjat, elsőként az országban. Rendezőim voltak továbbá Sík Ferenc, Ács János, Ascher Tamás, Marton László, Zsótér Sándor (Eszterházy Péter: Búcsúszimfónia), Valló Péter, Ruszt József. Partnere lehettem Páger Antal, Ruttkai Éva, Tábori Nóra, Darvas Iván, Szatyi bácsi, Farkas Tóni bácsi, feledhetetlen művészeknek. Szabó István, Sára Sándor, Mihályffi Sándor, Koltai Róbert, El Eini Sonja, Kenyeres Gábor voltak ebben az időszakban még Tv-  és filmrendezőim.

Megszámlálhatatlan rádió, szinkron szerepekkel, valamint négy év főiskolai oktatással a hátam mögött, 1997-­ben, 10 év Vígszínházi tagság után a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződtem.

Egy szerep felépítése közben is mindig ott a kérdés: Ki vagy, honnan jössz, mit akarsz? E 10 keményen megdolgozott esztendő kérdeztette velem, „tényleg életem végéig egy színházi színész akarok lenni? Ezért volt minden? Avagy, a társulati hűség mögött nem lehet, hogy lustaság vagy gyávaság húzódik?" Szakmai elbizonytalanodásomra igyekeztem hiteles szakmai kérdéssel válaszolni, amikor nem Budapest valamelyik sikeresen működő társulatához szerződtem. Szerettem volna mélyebben megismerni azt a színházszakmai gondolati struktúrát, amelynek logikája mentén rajzolódott ki a kaposvári jelenség, teljesedett ki a Katona József Színház, és amely hatott a Vígszínház szakmaiságára és sorvasztotta a Nemzeti Színház nagy rangú, kultúrtörténeti folyamatát és élte túl sérülés nélkül az un. rendszer változtatást.

Frissítőn hatott rám Kaposvár.

székfoglaló

Férfierejű változtatásomnak, izgalmas munkák, szakmai találkozások lettek következményei Babarczi Lászlóval, Mohácsi Jánossal, Bezerédi Zoltánnal, Molnár Piroskával, és Kovács Zsolttal, nemzeti színjátszásunk kiváló színművészével.

1997 és 2001 közötti munkáim voltak az Üvegtigris első epizódja, Rudolf Péter első filmje.

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, rendezte: Jancsó Miklós.

Színházi szerepeim: Iván a rettentő, Gróf Thuren Ernőffi Károly, Rendőrfőnök a Balkonban, de játszottam Az egy katona történetét, rendezte: Ascher Tamás, Parti Nagy Lajos Ibusárja Vargánya Gusztiját, a Magyar Színházban Vörösmarty: Csongor és Tünde című művében Balga szerepét, Iglódi István rendezésében, Kaszás Attila partnereként.

Kaposvári szakmai beszélgetéseink témája volt az épülő, új Nemzeti Színház ügye. Különösen miután Koltai Tamás neves színikritikus megírta: "...remélem nem akad egyetlen magára valamit is adó színész ma Magyarországon, aki beteszi a lábát majd abba az épületbe! "

Szikora János felkért, hogy játsszam el Madách Imre: Az ember tragédiája Ádám szerepét, én igent mondtam. Nem tudhattam, egyszersmind elveszett annak a lehetősége, hogy meghatározó, büszke szereplője lehessek saját szakmai életemnek.

Egy pillanatra esélye látszott az újra fogalmazásnak, hogy aztán annál kíméletlenebbül csapjon le a régi Nemzeti Színházat is felrobbantó kultúra­politika pusztító szelleme.

"Sokan, jeles színházi szakemberek hangoztatják, nincs szükség Nemzeti Színházra. Szerintük minden baj és nyűg az eszméből fakad” írta Koltai Tamás.

Azt gondolom, a nemzet, amely hagyja, hogy megfosszák identitásától, nyelvétől, kulturális azonosság tudatától, elvész. Gyerekoromban hallottam: „Nem azért kell kapálni a kertet, mert gazos, hanem hogy ne legyen az.”

2001-­ben szabadúszó színészként szerepet kaptam a Vígszínházban Shakespeare: Lear királyában, Brecht: Jó embert keresünk-­jében. Dolgoztam a Krétakörben.

2002 március 15­-én átadták az új Nemzeti Színházat.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Éva: Pap Vera, Ádám: Szarvas József, Lucifer: Alföldi Róbert. Rendezte: Szikora János.

Túl a vígszínházi, kaposvári tradíciókat őrző szolgálataimon, úgy gondoltam részt veszek a Nemzeti Színház új identitását kereső szakmai munkájában. Így Schwajda György vezérigazgató úrral aláírtuk a Nemzeti Színházi szerződésemet, amellyel nagy, tova húzódó konfliktust is vállalva, 2002-­ben a "Tragédia" próbáiba örömmel beleálltam.

„Érzelmiségiként”, tehetségesen, nyitottan és férfiasan folytattam szakmai munkámat. Segítségemre volt minden tudásom, kételyem és tapasztalatom, mestereim, rendezőim, kollégáim, kritikusok, szüleim, testvéreim, szakmai barátaim, hentesek és kóristák, lépcsőházi szomszédaim. A családom. Pedagógusok, akikre nem figyeltem eléggé és tanárok, akikre sajnos sokat. Könyvek, amikre sajnos időt szakítottam és írók, akiket nem olvashattam vagy csak későn. Filmek, színdarabok, amikben nem játszhattam, mert el sem készültek, verseim, amiket megírtam, majd később elvesztettem.

".... Mármost két dolgot lehet tenni: vagy maximálisan kihasználni vagy maximálisan megtörni a hely szellemét. Vagy diszkó­színházat csinálni technikai trükkből, vagy nyers színházat zsigerből.” Koltai Tamás írta.

Minden amit tudok, tőlük tudom. Ők írták, ők tanították, ők kérték számon, ők jutalmaztak és büntettek.

A siker és kudarc tűrő képességet is kifejlesztő szakmámnak köszönhető, hogy viszonylag nyugalmasan viseltem irtózatossá duzzasztott bukását a nyitó előadásnak „Az ember tragédiájának”. A bemutatónak köszönhetően életre szóló barátságot kötöttem Tenk László festőművésszel, továbbá szintén a 2002-­es év ajándéka, hogy megismerhettem Kovács Gyula erdészt, pomológust.

Nagy Tóth Ferenc így ír Régi erdélyi almafajták c. könyvének előszavában:

„Régi gyümölcsfajtáink alapvető része kulturális örökségünknek. A népi gyümölcsészet hasonlatos a népművészethez (népdal, népköltészet, fafaragás). Minden elnevezés minősítés és megbecsülés, ragaszkodás is ugyanakkor. Egy megkedvelt gyümölcs neve maradandóbb, mint fajtaazonossága. A névadás jellemzője, fokmérője lehet valamely vidék népe képzelőerejének, megfigyelőképességének, kulturális színvonalának. A régi gyümölcsészetben rejlő természeti és kulturális örökség megismerése, számontartása és megőrzése az őt létrehozó nép megmaradásához is hozzájárul."

Ebben az esztendőben a Vidnyánszky Attila rendezte Katona József: Bánk bán című színművében Tiborc szerepét próbáltam, majd játszottam több szerepet a Peer Gyntben.

A Nemzeti Színház 2002­-2003-­as évada már Jordán Tamás irányításával indult.

"Megyejárás” elnevezésű programja, amellyel megpróbálta az ország kulturális vérkeringésébe kapcsolni a Nemzeti Színházat, hatalmas sikert aratott.

Ki van jelen?

Oldalainkat 6 vendég és 0 tag böngészi

Elérhetőség és honlapunkról