Kuruttyolnak

22 óra múlt, a zivatarok elvonultak, és az Alpok-aljai éjszakai hőmérséklet még nem nézett be 10 fok alá. A békák kuruttyolnak tőlem három méterre. Ezért inkább írok, mint alszom.

Pungor Robi gondolata nemcsak Berecz Andrásnak kínál éveken átívelő megbízható végszót, de a Budapestről a jurtába csöppenő ifjaknak is félelmetes éjszakái perspektívát. Befogták a pofájukat. A békák. Jó, hogy Zsófikám rábeszélt a vastagabb paplanra.

Durr! Mi ez? Mintha ágyúval lőnék Viszákot. Ja, csak az osztrák földtulajdonlók riasztják falunk körül szerzett veteményeseikből a vadakat, és tartják ébren békáimat.

Mi ez? A békák elcsendesültek. Durr! Még egyszer durr!

23 óra.

A macska öklendezik a jurta mellett, aki lopkod hetek óta mindent, amit kint hagytunk, és nem ettünk meg.

Az élelmiszer, mint szelektív hulladék! Na, ez tényleg rettenetes!

Ősszel, télen, tavasszal, kora nyáron, ha egy paradicsomnak látszó tárgyat, a tyúk elé dobsz, az világgá fut. És ezt esszük mi…

Hogy akkor neveljünk csirkét?

Durr!

És a békák. (Szóval még mindig nem alszom.)

Ó, kezdem érteni a Sztalker csoport kezdeti panaszát, hogy a kutyák, a vaddisznók, de még a macska is, mintha erdélyi medve lenne.

Pungor Robi békái már csak költészetként vannak velünk, mondjuk, azt észre sem vették, hogy rájuk dőlt az almafa…

Durr! Jé, most a falu lenti feléből kuruttyolnak a békák, a patak felől.

Nem az angol vécében, hanem a diófának dőlve nézek fel az égre…

Érzem a helyemet a világban. Köszönöm!